A hárfa (Pyrker)

S nékem az estalkony csöndében bánatot és jajtZengsz-e megint arany hurjaidon, szent hárfa, fülembe?Oh, mi varázsol elő teknődből fájdalom hangját?Orczámon végig hév könnyek hullnak; alélvaHallgatom a szellők suhogásit, ha nem közelít-eEgy mennybéli követ, könyörülő kegygyel, hogy engemE bús mostanból a szebb multakba vezessen,S szétoszlassa borúm, melly aggó lelkemet űli.Mint mikor a deres ősz elején egyszerre riad felA tél fergetege; recseg a tölgy, ágai törnek,Hull a zúzos eső, a hó pilléi repűlnek,Éjjé vált a nap, s mindenszerte elhal az élet:Úgy sietett megelőzve korát e gyászos időkbenElgyengűlt vénségre hanyatlani az emberi nemzet.Rémítő század! Legelőbb több frigyesek álltakSzembe vele, a szörnyű gyötrővel, bajnok erőbenÉs egygyé.olvadt lélekkel; végre csak egy már,Egyetlen egy! — De az ítélet réz kürtje miként aMindent összetörő villám dörgései, szólott,S ím a fagy lehelésétől merevítve terűlt elA csata vérmezején délczeg hada, s újra szabaddáTett a legragyogóbb diadal, s a pálma miénk lőn.Elszédíte az öröm s jobb korral bíztata; jaj deMint a csillagos ég boltján, ha kilobban az álfény,Szórja, szikrázza tüzét, szalad és — nincs! hirtelen elholtCsalfa reménységünk. Önhittség, durva, szilaj gőg,Félelem és kétségbe rogyás a földi szerencsénEgymást váltogaták, s dúlák a szíveket. Ez vont,Ez rántott el az istentől, ez szögze le földhöz,Fényt hagya hajhászni, s mindennek nézni magunkat.Nektek kellene most, szent férfiak, isteni Mózes,Népednek tisztelt vezetője, és Sámuel, avvagyIllyés, lángszekeren, s Elizéus, szállani közzénk,Felmelegítni megint elhűlt sziveinket az úrnakSzent törvényeihez. Most néked kellene közzénkJőni megint, Salamóne, dicső fiak anyja, dicsőebbTenmagad, hogy minket példád buzdítson az éltetKezdeni az istenben, ki erővel tölti be keblünk,A nagyot, a szépet s a jót egyszerre követni.S oh, ti dicsők, titeket nevezének-e ajkaim? Oh mintÖmledezik szívem, mikor e dalt néktek ajánlom!Hogy megrendűlvén, a tévedt népek az úrraFüggeszszék szemöket, s bátrabban járjanak útján.Zengő hárfa, tehát le faladról! s öntsed igézőHangzatidat dalom hangja közé, s lángokra gyulaszd felKeblemet, és mind azt, ki reád felhallgat örömben.