Childe Harold indulása

1

Oh, Múzsa, szent hellászi hajadon,Ég-szűlte, lant-regélte szép alak,Kopván neved sok kontár ajakon,Dicső halmodról most hogy hívjalak?Bár láttam, hogy fut a híres patak,És megsirattam Delphi dőlt diszét,Hol a csendet halk hab csendíti csak,Feverjem-é most bús Kilenc Szüzét,Hogy védjék énekem, s szítsák szerény tüzét?

2

Élt Albion partján egy ifju úr,Kinek nem volt kenyere az erény,Duhaj volt nappal, s felveré vadulAz Éj álmos fülét: ─ nem volt merény,Bizony, amelyre nem lett vón serény,Szürcsölve kéjt s tivornyák színborát,Kevés dolgot becsült e föld terén,Lotyókat persze s céda cimborát,Minden rendű hires léhűtők cenk sorát.

3

A neve: Childe Harold: ─ s tovább mi még:Mily vérség s származás, elmondaniNem illik; jó nevük volt, ez elég,Mely egykor tudott fényt is ontani.De hajh! egy korcs sarj el tud rontaniMindent, s a régi nagyság tovatűn!S az ősök hír-bolygatta csintjaiS dísz-próza s vers, hazudva nagyszerűn,Nem tesz szebbé rútat, s nem lesz erény a bűn.

4

E Childe Harold csak lebzselt a verőn,Sütkérezett, mint más finom legyek,Mit sem törődve, hogy az óra jön,S a metsző szél sziszegve szór jeget.Ám éltéből alig egy negyedPergett le, rosszabb balsors érte el:Csömör tölté el a kéjenc-begyet,S utálni kezdé ős honát, amelyMint cella tűnt elé, rideg, remete-hely.

5

Így ért a bűnök útvesztőin át,De bűnbánón magába mégse tért,Nagy nővadász volt, ám csak egy leánytImádott, akit, hajh, hiába kért.Boldog szűz! elkerülte e ledért,Ki vad csókkal befente vón buján,S elhagyta volna durva kéjekért,Elverve kincsét új hejehuján,S nem vágyva percre sem családi csend után.

6

Most, végre, Childe Haroldnak szíve fájt,S úgy érzé: céda társiból elég!Mondják, szemén könny gyászolt néhatájt,Bár visszapréselé a Büszkeség:Bús sétáit borús gondok lesék,S úgy tervezé, honát elhagyja már,S megy tengeren túl, hol tüzes az ég ─,A kéjjel eltelt, most kínokra vár,Fut, ─ oh, más tájra csak! ─ bús alvilágba bár!

7

Atyái várát elhagyá Harold,Tág csarnok volt az, tisztes, ősi lak,Bár agg tetőin rég romlás tarolt,Daccal dagadtak a tömör falak,Ős zárda-tömb! ─ s ma szennyezi salak!Mert hol vakhitnek szállt barlang-pora,Vénusz lányserge zeng most, mintha csakÚjulna víg csuhások tűnt kora,Kikről szapulva szól adomák dús sora.

8

Gyakran Harold, bár víg volt még s duhaj,Érzé, agya furcsán nyilallni kezd,Emlékek fájtak tán, holt mérgű jaj,Kijátszott bú, mely karmot mereszt?Nem tudta senki, nem sejthette ezt:Harold nem volt nyílt, közlékeny fiú,Lágy szív, mely enyhül, míg bő szót ereszt,Nem is vágyott baráti, szép szavúVigaszra Vénusz hagyta csak: fájjon a furcsa bú!

9

S nem is szerették ─ bár csarnok s szalonÖlén körülfogták a léhütők,S hízelgők zsongták, lebzselőn, falón,A víg „má”-n könnyű szívvel tort ülők, ─Egy sem szerette ─ s hát a drága nők?Mind rang- s cafrang-imádó, balga lény,Ha Ámor ezt ád, jók s kezesek ők,Mert lányt meg molyt csak egy szédít: a fény,S Mammonnal szemben egy szeráf is rút s szegény!

10

Jó anyja élt még ─ gondolt rá Harold,De távozóban elkerülte őt,Hő érzelme egy nővért is karolt,Őt sem köszönté bús útja előtt,S pár híve sem látta az elmenőt:Ám mégse volt a szíve érc, hideg,Oh, ti, akiknek lelke odanőttPár kedves tárgyhoz, ugye érzitek:Nem enyhít a bucsú, csak szívünk vérzi meg.

11

Házát, honát, minden jussát s javát,Nők drága hangját, nagy szemükbe kékTüzet, hajuk selymét, kezük havát,Miktől egy szent is bűnbe dőlne még,S mik ifjú vágyát rég torkig telék,Nemes nedűt kupák habzó ölén,S a csalfa fényt mind otthagyá: elég!Ment, könnytelen, túl tenger tükörénPogány partok felé, túl ekvátor körén!

12

Telt a vitorla, táncolt lenge szél,Mint aki, hogy viheti őt, örül,Gyorsan fakult a parti szikla-él,S már habba süllyedt el köröskörül ─,S ekkor, tán, mint ki gyorsan csömörül,Már bánta útját ─ ám a gondolatElszunnyadt benne, s mely az ajkra gyűl:A jajt lenyomta: társi azalattSírtak mint a gyerek, s a szél fütyült, szaladt.

13

De amidőn a nap tengerbe halt,Harold, mint néha rég, hárfához ül,S bár nem tanult, kipenget némi dalt,Tudván, hivatlan nem lesi ki fül:Veri bús ujjal, titkos-egyedülA barna éjben a búcsú szavát,S míg a hajó hószín szárnyon repül,S hanyatló partok ködbe múlnak át,Az elemek közé sóhajt: „Jó éjszakát!”...