Szivem (Szemere Miklós)

Agyagkancsóm összetörött,Cserepeit egybe-Forrasztottam, s illatos borCsillog ujra benne.Megtört szivem! Mi valál, földMiért nem maradtál?!Most talán, mint kancsó, szinténVidámon ragyognál.

Por létedkor imigy kellettVolna könyörögnöd:Ne bánts engem, sors! Ne bánts ohEngem sárgöröngyöt,Hadd maradjak én az anya-Földdel összeforrva,Ne szakaszsz el hű ölétől,Kín közé sodorva.

Maradjak én fekete föld,Tán vad rózsabokorPirul fel majd kebelembőlMinden kikeletkor!S a vadász igy szól majd hozzám,Mosoly ülve ajkát:Hol loptad te, barna anyó,E tündér leánykát?

Vagy legyek föld, de a tengerMedrének egy része,Felettem a zugó habokVadregényes vésze;De lenn a hab mint a bölcsőCsendesen hintázik,S kebelemben, elmerengőnGyöngy s virággal játszik.

Sors! Teremts belőlem mindentA mint kényed tartja,Legyek szaggató folyamnakMélybe omló partja,Vagy maroknyi föld, villámokKözt a szirttetőken, …Csak szivet ne, ez egyet neAlkoss én belőlem!...

Im igy kelle esdekelned!S ajkad igy is szóla;De, felelt a rideg végzet,Szódra nem hajolva:Teljesitve lesz kérésed,De elébb lejárvaHosszu pályád, karom általHő kebelbe zárva.

Mint kivántad, a sötét földFelett fognak állniFelviruló örömidnekHervadó rózsái;Zug a vihar, s égő vágyadBár mint sóhajtozza,Nem lesz tavasz, a melly őketTöbbé visszahozza.

Medre lészsz a tűztengernek,Vad kétségnek adva,Holt reményt s szebb álmid széttörtGyöngyeit ringatva;Part leszesz, a mellyre dallóCsalogányok szállnak,Martaléka szaggató kinSötét hullámának.

S majd, ha pályád kopár szirtjén,Küzdve rideg éjjel,Egy virág sem fogan többéIllatos kelyhével, ..Visszatérsz az anyaföldbe.Mellyhez vágyad ugy von,S nem lesz hatalom, melly többéTőle elszakaszszon.