Azután

Takard föl arcát, és elém borulvaRémítsen el a hulla.Mint férfi néz most is reám még!Megtette a halál már a magáét.Új életébe süpped, önmagába,S csöppet se bánjaSe bosszumat, se bűnét ─ mind a kettőSzámára meddő,S a változás ünneplő-ijedelmesLázában elvesz.Mit ér, hogy a halál s a vére most aSértéseit és szégyenem lemosta?Bár gyermekek volnánk, mint réges-régenKünn a cserénynél és a réten ─A vétke s a Sors nem nyomná az elmém,Könnyen viselném.

Itt állok, ő meg fekszik. Mit akarsz hát?Takard el arcát.