Egy százszorszépre

Piros pöttyes kis százszorszép, te, Gyökered' im ekém kitépte!Szép kis virág, szánlak nagyon,De nem segíthetek már;Tört szárad' a gyom közt hagyom,Hol gyors enyészeted vár.

Szegény kis ártatlan virágot,Nem a pacsirta, vig barátod,Tiport le (gyorsan szállva rád)A harmat-mosta zöldbe,A mint kezdé harsány dalát,A hajnalt üdvözölve.

Mikor kibújtál volt: fagylalvaFútt rád észak metsző fuvalma;De a tavasz lágyabb lehénHő ringatódat lelted,S az anyaföld hű kebelénKinyíla gyönge kelyhed.

Szép kérteink pompás növényitÁrnyas sudárfák s falak védik;Kő és göröngy vesz tégedetKörül a puszta réten,S a száraz ugart ékited,Elhagyva, észrevétlen.

Szegény ruhádban, mint kis árva,Hó kebled' a napnak kitárva,Mosolygó, ártatlan fejed'Szerényen emeled föl ...S im egy ekevas, ágyhelyed'Kiforgatá fenékből!

E sors vár, ah, sok gyönge lányra, Födvén magány homályos árnya,Kiket megcsal a szerelem,S vak bizalom felültet,Virúltak, ah, és hirtelenPosványba, sárba dűltek!

A balga dalnok sorsa sem más,Kit elsodor egy vad vizomlás;Vagy balcsillagú tengeren,Eszélytől nem vezetve,Vihar, habtorlás, szertelenMélységbe eltemette!

Ez sorsa a küzdő erénynek,Kit baj, nyomor szenvedni kénytet,Kit elárul rokon, barát,A sors elfordul tőle,Ég nyújtja csak védő karát,S szétzúzva ─ abba dől le!

S ki szánod e kis százszorszépet:Vár rád is, vajmi gyorsan, véged!Virágzól most s kevélykedel;De várj! ─ a sors ekéjeVéletlen érhet téged el,Kifordít — s föd sir éje!